FELSŐBBFOKÚ TANULMÁNYOK INTÉZETE KŐSZEG
HUN / ENG  

A kommunizmus áldozatainak emléknapján beszédet mond Bába Iván az FTI főigazgató-helyettese

2017. február 01. 11:00:47  nyomtatási kép

Emlékezés a Kommunizmus Áldozataira - Kőszeg 2017. február 24.

A megemlékezés gyertyás felvonulással kezdődött a Jurisics térről a temető falán elhelyezett emléktáblához. 

Itt emlékező beszédet mondott Bába Iván egyetemi magántanár, a Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete főigazgató-helyettese. 


Tisztelt emlékező gyülekezet! 

A kommunizmus áldozatainak emléknapján első kérdésként talán azt vethetjük föl, hogy mi is volt az a kommunizmus.

A mai baloldali történetírás, vagy bármiféle, önmagát tudományosnak nevező baloldali eszmefuttatás azt magyarázza, hogy a kommunizmus szó használata nem indokolt, mert az soha nem valósult meg. Ez az érvelés nyilvánvalóan a nagy tanítók, Marx Károly, Lenin, Sztálin és a többi klasszikus érvelésén alapul, akik az általuk teremtett rendszert - mint az emberiség történelmének végső, dicsőséges, soha el nem múló és a végső beteljesedés felé haladó korszakát - népi demokráciára, szocializmusra, fejlett szocializmusra, majd kommunizmusra szakaszolták. Mi, akik mindezt még kénytelenek voltunk megtanulni, majd mindebből egyetemi vizsgákat tenni, de attól még nem lettünk marxisták, azt gondoljuk - egyszerűen és egyértelműen -, hogy a kommunizmus az volt, amit a kommunisták csináltak.

Kommunizmus volt 1919-ben a "dicsőséges 133 nap", amikor a magyar társadalom, a magyar nemzet először tapasztalhatta meg - akkor még csak rövid időre -, hogy mit is jelent a kommunisták hatalomra jutása: értelmetlen demagógiát, üres frázisokat, kormányozni nem tudó, tehetségtelen, de nagyszájú ugrabugra emberek hadát. Kun Béla népét. De nemcsak ezt.

A rendszer igazi arcát egy másik figura mutatta meg, Szamuely Tibor kommunista keretlegényeivel. Akik járták az országot, és amelyik településre betértek, ott ártatlan embereket gyilkoltak. Ők mutatták meg a kommunizmus igazi arcát. Azt az arcot, amely nem mosolyog, hanem vérszomjasan vicsorog.

Ezt a vérszomjas arcot láthatták meg a kőszegiek is, amikor Szamuely és pribékjei 1919. június 6-án hírhedt páncélvonatukkal elértek Szombathelyre és szó szerint betörtek  Kőszegre, ebben a békés, a háború által megtépázott kisvárosba. Itt is áldozatot kellett találniuk. S így találtak rá a két szerencsétlenre. Waisbecker századosra, aki éppen szabadságát töltötte Kőszegen. Hazaszeretettől és nemzeti öntudattól áthatott beszédet mondott a városháza előtt összegyűlt tömegnek, és segített a város polgárőrségének felfegyverzésében. Ez a halálos ítélettel volt egyenértékű. A századost - a fennálló rendeletek ellenére - kivégzőosztag elé állították, majd tarkólövés és gyalázatos szuronydöfések végeztek a vonagló testtel. A hétgyermekes Hersits György velemi bíró a temetőbe menekült, megbújni próbált a sírok között, de felfedezték és lelőtték, fejét puskatussal szétverték. Mint tudjuk, Nemesbődön és Gencsapátiban is voltak vérengzések. Ez volt a kommunizmus előjátéka.

Mert a nagy előadás csak 25 évvel később következett. Akkor, amikor Magyarországon átgázolt a náci német, majd a szovjet hadsereg, nyomukban halottak százezrei, meggyalázott nők tízezrei, rettegő, kiszolgáltatott emberek milliói. Amikor a szovjet katonai horda letarolta az országot, elvitt minden mozdíthatót, a kecskétől a falióráig. De nemcsak tárgyakat és állatokat raboltak, hanem embereket is. Magyar embereket. Ártatlan magyar embereket, akik éppen az utcán voltak, arra jártak, s nem tudtak elmenekülni. Összefogdosták őket, mint az állatokat, s vitték őket valahová, a vad ismeretlenbe, a rabszolgaságba.

"Most emlékezzünk meg egy kőszegi áldozatról, Ritter Annáról, aki ennek az embertelenségnek lett az áldozata. Ritter Anna - aki az édesanyját korán elveszítette -  Budapesten szolgálóként próbált megélni. 1945-ben éppen 20 éves volt. Az egyik reggel az előző este dagasztott kenyeret vitte volna a pékhez. A szovjet katonák belökték az általuk kísért sorba, és hamarosan egy marhavagonban találta magát. 19 hónapot töltött lágerben, munkatáborban, kőbányában. A húszéves lány követ fejtett. A vérhasjárvány kitörése után hazaküldték. 1946-ban Pestre ért, majd Kőszegre érkezett. Neki is megtiltották, ahogy mindenki másnak, hogy bárkinek is beszéljen arról, ami történt vele. Kőszegen a Posztógyárban dolgozott, lánya született, s azt hitte, jóra fordult a sorsa. De 1956 nyarán az ÁVH arról kezdte faggatni, miért vitték el a Szovjetunióba. Hiába mondta el, ami történt vele, hogy véletlenül került be abba a menetoszlopba. Egy hónapon át vallatták, ütötték, verték. És nem beszélhetett senkinek arról, ami történt. 73 éves koráig hallgatott. Szomorú fiatalkoráról csak ekkor kezdett mesélni. Most a kőszegi temetőben, Chernel István sírjával szemben alussza örök álmát."

 Igen, ez volt a kommunizmus. A körmök letépése, a fogak kiverése, ártatlan emberek ütése-verése. És agyonverése. És akasztása.

Ez volt a kommunizmus. A félelmetes ÁVÓ, ÁVH, titkosrendőrség, határőrség. A határőr és a vámos, aki útlevél- és vámvizsgálat címén feldúlta poggyászunkat, kiforgatta zsebeinket, megfélemlített és megalázott. A határsáv, ahová belépni csak külön engedéllyel lehetett - elszigetelve településeket a normális élettől, az emberi kapcsolattartástól. A határ, a szögesdrót, az ország rabságának jelképe. A lehallgatott telefonbeszélgetések, a felbontott levelek, a besúgók hada - a megfigyelés, a nyílt vagy burkolt terror. A börtönökben senyvedő tízezrek, akiket testi és lelki sérülésekkel, meggyötörve, megalázva, a kibeszélés lehetőségétől is megfosztva bocsátottak vissza a mindennapi életbe: "Most élj, ha tudsz!"

Megnyomorított, félelembe taszított emberek milliói.

És mindenfelé halottak. Mártírok tízezrei, akik meghaltak az orosz munkatáborokban, Rákosi börtöneiben, majd Kádár börtöneiben és akasztófáin.

 És kik követték el mindezt?  Ők, a kommunisták. Akik büszkén hirdették, hogy ők "különleges emberek, különleges fából vannak faragva". Igen, valóban különleges emberek voltak. A világtörténelem legnagyobb tömeggyilkosai. A legkülönbözőbb becslések egyaránt arra a végkövetkeztetésre jutottak, hogy a kommunizmus áldozatainak száma mintegy 100 millió ember!

100 millió lélek, tisztelt emlékező gyülekezet!

Ezek mind ártatlan emberek voltak, éltek légyen Oroszországban, Kínában, Kambodzsában, Jugoszláviában vagy Magyarországon. Legyilkolták őket egy eszme, egy eszelős, agresszív, vérszomjas eszme nevében. Mert a kommunisták azt gondolták és azt hirdették, hogy az eszme, az ő eszméjük többet ér, mint az emberi élet. Mint egy ember élete, mint ezer, millió, százmillió ember élete.  

A kommunisták a világtörténelem legnagyobb tömeggyilkosai voltak. Ma már azt reméljük, hogy a történelem szemétdobjára kerültek. De nem feledhetünk!

Nem feledhetjük gaztetteiket, nem feledhetjük felelősségüket azért a sok nyomorúságért, amit el kellett szenvednünk. Hogy ma sem úgy élünk, mint e határ túloldalán. Hogy ma is viseljük tetteik következményeit. Lélekben, testben - és mindennapjainkban.

A kommunizmus Magyarországon több mint negyven évig uralkodott. Legalább negyven év kell a kiheveréséhez is. De ekkor eszünkbe jut a jó öreg Tacitus, aki keserűen írta: "Túléltük Tiberiust, Caligulát, Nérót, csak közben eltelt az egész életünk."

Igen, a kommunisták felelősek egész életünkért. S ezt nem bocsátjuk meg nekik.

Kérem, befejezésül hadd idézzek egy verset, Gérecz Attila versét.

Gérecz Attila az a magyar költő, aki minden versét börtönben írta. Rákosiék 1949-ben börtönbe zárták, tizenöt évre ítélték. 1956-ban kiszabadult és azonnal harcolni ment a forradalomba. A megszálló orosz katonák lőtték agyon a budapesti Klauzál téren. Huszonhét éves volt. A kommunizmus áldozata, a magyar szabadság mártírja.

AZ ítélet

Az ítélethozás. A bíró
belép, s az esküdtszék feláll.
Süt a nap. Valahol a Lídó
fövenyén mosolyt forr a nyár.
Itt megreped a csönd, a nyíló
szemeken átszáll a Halál.

Négyszer suhint kaszája éle.
A terem csöndes és komor.
S ők állják, mintha egy sem élne,
Hűsen, mint négy ezüst szobor.
S a négy vágás finom sebére,
kivérzik négy gúnyos mosoly.

S e gúnyos görbéjén a szájnak
arcuk fölér és visszanéz.
S egy pillanatig mind így állnak;
mert csúcspontja volt az a rész
a végtelen hiperboláknak,    
amelyek íve visszavész.

 (Hátrakötik a kezeit.
A hóhér a zsámolyt kirúgja.
A csigát ketten kezelik.
Az arc eltorzul, és kinyújtva
úgy ráng a test még percekig,
mint sátáni hegedűk húrja!)

Gyula teste már nem soká élt.
(Mészben a csontváz is elmállik.)
De mikor a hóhér hozzáért,
hangja kizúdult az utcákig,
süvöltve tovább: “a hazáért
és a népért mindhalálig!..."