Hefele Menyhért 300

2016-10-04 13:20:19


HEFELE Menyhért építész születésének 300. évfordulójára a Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete (Institute of Advanced Studies Kőszeg - iASK) emlékünnepséget rendezett az általa tervezett kőszegi Árvaházban.



Emlékezés Hefele Menyhértre, a közép-európai építészre

Kőszegen a Kelcz- Adelffy árvaházat tervezte, amelynek falai közvetlenül a városfal és az észak- keleti bástya mellé, illetve rá épültek. Ezért is választotta az iASK rendezvénye helyszínéül a volt árvaházat, annak is az egykoron kápolnaként szolgáló termét. Agárdi Izabella történésztől Az árvaház történetét ismerhették meg az érdeklődők, míg Balló László Hefele-kutató tartott előadást a XVIII. századi építészről. 


Barokk zeneművek színesítették a programot: Scheer Bernadett, Uwe Scheer (hegedű) és Váczi Dániel (szopraninó-szaxofon) zenéltek. 


A rendezvény legérdekesebb pontja az épületbejárás, amelynek során Dobozi János közreműködésével megtekinthettük az épületben rejlő fél évezredes korra is tehető építészeti elemeket, úgymint egy XVI. századi lakás pincéje és bejárati ajtaja, az egykori városfal, a rókafok bástya és még jó néhány fellelhető építészeti megoldás.



A közeljövőben tájékoztató kiadványunk is készül Hefele Menyhért építész térségbeli munkásságáról. 

 

Részletes életművét Balló László építészet-történész Vasi szemlében megjelent írása foglalja össze  

Kaltenbrunn, 1716. január 11.-Szombathely, 1794. április 17.

Ausztriában (Tirolban) született, de Magyarországon is tevékenykedő barokk építész. Bécsben a magyar királyi testőrségnél rajzot, Jakob Schmutzer művészeti iskolájában építészeti ismereteket tanított. 1757-ben a bécsi képzőművészeti akadémia tagja lett.

Ausztriai (Sonntagberg, Neulerchenfeld) és németországi (Passau) tevékenységénél jelentősebb volt magyarországi működése. 

A Zichy Ferenc püspöksége idején 1771-73 között irányításával átalakított győri székesegyház térelrendezésében még a késő barokk szemlélet érvényesült, későbbi munkáiban azonban egyre inkább a homlokzatok kiegyensúlyozott, klasszicizáló tagozódása, a díszítőelemek nyugodt ritmusa dominált.


A Batthyány József által építtetett pozsonyi prímási palotán (1771-81) kívül tervei szerint épült fel Szily János püspöksége idején a szombathelyi szeminárium (1777), a püspöki palota (1778-83) és a székesegyház (1791-1814) is.


Tervei alapján készítette el Joseph Gottschall a győri székesegyház oszlopos Mária-főoltárát (1772-73). 

Klasszicista szellemben tervezte meg a szombathelyi püspöki székesegyház Philipp Procop szobraival díszített oszlopdíszes főoltárát (1791).


Kőszegen a Kelcz-Adelffy Árvaház elődjét 1741-ben hozták létre, majd 1749-ben vették át a jezsuita szerzetesek, akik szinte fél Dunántúlról befogadni képes nagy intézetté fejlesztették. Mai alakját a Hefele Menyhért vezette átépítés után, 1781-ben nyerte el. 



A kőszegi Árvaház története - Mátay Mónika (IASK)

A mesék állandó szereplője, egyben félelmetes hősnője az árvák életét pokollá tévő gonosz mostoha. A szívtelen királyné madárrá változtatja a tizenegy királyfit, kishúgukat elüldözi a palotából Andersen meséjében, A vadhattyúkban. Hamupipőkét rabszolga sorba kényszeríti, a feltűnően szépséges Hófehérkét mérgezett almával kínálja a sötét lelkű nevelőanya - csak, hogy legismertebb történeteket említsük. A Grimm fivérek korántsem a fantáziájukra hagyatkoztak, amikor a 19. század elején közzé tették az azóta is töretlenül népszerű históriákat. A később szelídebb formában publikált, a valós társadalmi tapasztalatokból, szenvedésekből építkező elbeszéléseket eredetileg a parasztok mesélték és adták tovább generációról-generációra.

         A koraújkori, sőt a 19. századi Európában sokkal gyakoribbnak számított a mai népszerű kifejezéssel élve, patchwork család, mint gondolnánk. Nagyon sok nő veszítette életét gyermekszülés következtében, a férfiak kénytelenek voltak újraházasodni. A történeti demográfusok szerint a magas halandóság miatt a három frigy sem ment ritkaság számba, s amint ezt a szerteágazó örökösödési perpatvarok is igazolják, a családi viszonyok időnként áttekinthetetlenül bonyolultakká váltak. A közhiedelemmel ellentétben a múltban a családot nem egyfajta szigorú szerkezetként, inkább, a túlélés reményében nagyon is rugalmas együttélési formaként kell elképzelni. Mégis akadtak, akik a családi hálózatok perifériájára szorultak, vagy azokon kívül rekedtek: az árva gyermekek.  

Az elhagyott, árva gyermekekről való gondoskodást a középkor óta közösségi feladatnak tekintették az európai városokban. Az egyik első és leghíresebb intézmény, amely az újszülöttek, árvákról ellátását tűzte ki célul a korai reneszánszban, a Brunelleschi által gyönyörűen megformált épületben működő, a helybeli gyapjú céh által alapított firenzei Ospedale degli Innocenti. A jótékonyság, adománygyűjtés évszázadokon keresztül elsősorban egyházi hatáskörbe tartozott, a modern korban ezt a funkciót a városi tanácsok és az állam vették át.

A szülői felügyelet nélkül élő, magukra maradt gyermekek a 18. században kaptak kiemelt figyelmet, Mária Terézia uralkodása idején birodalom-szerte egymás után alakultak az árvaházak. Kőszeg városa különösen élen járt, hiszen Szvetics József, a város akkori bírájának kezdeményezésre 1741-ben hazánkban itt jött létre az első katolikus városi árvaház. Az evangélikusok Nemescsón már korábban is alapítottak efféle intézményt, a kőszegi alapítás éppen erre reagált, ráadásul a város megelőzte a bécsi, kolozsvári, selmeci, soproni, veszprémi és váci intézményeket.


Szvetics az 1741. januári városi tisztújításon így fogalmazott: "Mivel városunkban nagy számmal vannak olyan árvák, akik szülők és vagyon nélkül hol itt, hol ott húzzák meg magukat nyomorúságosan tengetve életüket, sőt olyanok is vannak, akiket a nem katolikusok Nemescsóba … visznek el nevelés céljából, kívánatos és üdvös lenne - hogy ez a szokás mindjobban el ne harapódzék -, ha a polgárság maga gondoskodnék valami úton módon az árváknak a városban történő neveléséről". A városbíró azt javasolja, hogy, mivel az árvaház alapításához szükséges tőke nem áll a rendelkezésre, a jövőben a telkek adásvételéből származó, a várost illető jövedelmekből különítsenek el pénzt a kiadásokra. Szvetics ötletét ugyan kezdetben némi fenntartással fogadták az elöljárók, de az elszánt bíró végül érvényesítette akaratát, amiben, a források tanúbizonysága szerint az újdonsült uralkodó, Mária Terézia is támogatta. Városi finanszírozásból azonban nehéz lett volna fenntartani egy efféle intézményt, a működtetésben kulcsszerepet játszottak az adományok.

Közcélra elsősorban a legnagyobb arisztokrata családok, a Batthyányiak, Nádasdyak, Eszterházyak adakoztak, de a filantróp munkából a polgárság és a köznemesség is kivette a részét. A frissen nemességet nyert Adelffy Antal, a Kőszegen működő dunántúli kerületi táblai (nemesi bíróság) elnök, aki egyébként a szegények ügyvédjeként tevékenykedett, igen jelentősnek számító, 80,000 forint értékű vagyonát 1771-ben kelt testamentumában magyar konvertita és árva gyermekek neveltetésére hagyományozta azzal a hagyományos kikötéssel, hogy rendszeresen imádkozzanak az ő és hozzátartozói lelki üdvéért. Adelffy felesége 1775-ben bekövetkezett halála után az örökség felszabadult, és az összeg hozzáférhetővé vált az árvaház számára. A tőke megszerzése mégsem ment konfliktusmentesen. 1777-ben az agilis egyházfi, Szily János, az újonnan alapított Szombathelyi Egyházmegye első püspöke lett az intézmény irányítója, akinek meg kellett küzdenie azért, hogy a vagyon - tegyük hozzá, az árvaházzal együtt - Kőszegen maradhasson, ne helyezzék Sopronba.


A kőszegi intézmény a szülők vallására való tekintet nélkül befogadott helyben született gyermekeket, 12 fiút és 12 lányt, akiket katolikus szellemben kellett nevelni. Elsősorban a polgárok elhagyott gyermekeit várták, ha ők nem tették ki a létszámot, bekerülhettek az alsóbb osztályok, a "kapások" (földművesek) árvái is. Az életkort is meghatározták, a legfiatalabbak 3 éves kortól nyertek felvételt, és 12-14 éves korukig maradhattak az árvaházban.

Az alapítóknak pontos elképzelésük volt azt illetően, milyen eredményeket kell elérni az itt eltöltött évek során. A növendékeknek meg kellett tanulniuk olvasni, írni, és szert kellett tenniük alapvető számtani ismeretekre is. A lányoktól elvárták, hogy elsajátítsák a háztartási tudnivalókat, tűrhetően tanuljanak meg kötni, horgolni, fonni, főzni, mire elkerülnek az árvaházból. A tehetségre nagy gondot fordítottak a tanítók, a kiemelkedő képességű fiúkat továbbtanulásra ösztönözték, a többiek számára lehetővé tették, hogy kitanuljanak valamilyen, kedvük szerint választott mesterséget. Az ellátásról is gondoskodott a város, délben kétszeri, este egyszeri étkezést írtak elő a szükséges kenyéradaggal kiegészítve a táplálékot. Az árvák kaptak ruhát és megfelelő mennyiségű tűzifát.

1780-ból ismerjük a növendékek első, igen szigorú napirendjét. Hajnali ötkor keltek, mosakodás és öltözködés után fél hatkor közösen imádkoztak, majd a tanuláshoz szükséges olvasmányokkal foglalkoztak. Utána a templomba vonultak, fél hétkor szerény kenyéradag elfogyasztására kaptak engedélyt, hétkor kezdődött a tanulás. A tanórákat nyilvános iskolákban folytatták, fél tizenegykor újabb ima, ebéd, tanulás az árvaházban, egyre vissza kellett térni az iskolába. Négyig tartottak a tanórák, négytől ötig kaptak szabadidőt a szigorú regula szerint élő gyerekek. Ezt követően ismét tanulás, imádkozás, vacsora, majd este nyolckor takarodó következett.

A sikeres alapítás több támogatót is az intézmény mellé állított, közéjük tartozott a Szvetics Józseffel rokonságban álló Kelcz Imre jezsuita misszionárius, aki csatlakozott a szociálisan érzékeny polgárokhoz, sőt az eredetieket nagyobb szabású tervekkel cserélte fel. Új épületben képzelte el az árvaház működését, és a kőszegi születésű árvák mellett egész Vas vármegyéből be akart fogadni rászoruló gyermekeket.

Az első évtizedek meglehetősen zilált korszaknak számítottak az árvaház történetében, amikor a helybeli kezdeményezés sorsát jelentősen befolyásolták a nagypolitika döntései. Az árvaháznak helyet adó épületről is érdemes néhány szóval megemlékezni, ami pedig a kora újkori városokban gyakran pusztító tűzvészek martaléka lett, ha minden igaz, többször is.

A város északi részén található épület bővítése céljából Kelcz elképzelése alapján 1749-ben a város eladta a Sziget külvárosában 1741 óta fenntartott kisebb árvaházat, és 1700 koronáért megvásárolták a jelenlegi épület helyén álló Arany Korona fogadót a mellette lévő telekkel együtt. Itt kapott helyet a jezsuiták által vezetett konventita árvaház, ahol a szervezetet alapítványokkal támogató nemes fiúkat és lányokat is neveltek. A helytartótanács 1752-ben királyi jóváhagyásra terjesztette fel az intézményt.

Az épület legrégebbi része a pince, a városnak ezen a pontján lévő tulajdonosok és a telekhatárok nehezen azonosíthatóak. Mentényi Klára, az évtizedek óta a kőszegi épületek múltját feltáró művészettörténésznek annyit sikerült kiderítenie, hogy a 17. század elején egy bizonyos Hera Balázs majd Tompa András lakott itt, a század közepétől, 1648-tól a nevek sokasodnak. A 18. század folyamán a tulajdonosok mellett a puszta kifejezés is szerepel, ami nem üres telket, hanem üresen álló, elhagyott, vagy pusztulófélben lévő házat jelent, amely az 1709-es és az 1720-as tűzvésznek esett áldozatul és megsemmisült. Az épületet 1728-1737 között alakították át, 1737-től Glick Antal kovácsmester házát a forrás pusztaként, azaz leégett épületként említi. Az 1743-as összeírás szerint már Gattermann Mátyás kávéfőzőé az ingatlan, de még ekkor is pusztaként szerepel, az 1746-os városképen a város ezen felén nem látható beépítés.

1764-ben Matzer Péter jezsuita kurátor kápolnát emeltetett, majd a következő évben a jezsuita rend az árvaház szomszédságban építette fel az ún. Schola Didascallist. Ez olyan átmeneti iskola volt, amely a gimnáziumba készülő tanulókat készítette fel a magasabb rendű ismeretek elsajátítására, de szervezetileg nem kötődött az árvaházhoz. Az épület egy használaton kívül álló istálló helyére került. A város 6000 téglát adott az építkezéshez, a többi építőanyagot az árvaház biztosította.

1773-ban ugyan feloszlatták a jezsuita rendet, de ez nem jelentett katasztrófát az intézmény életében. Az egykori jezsuita Saji Jánost nevezték ki prefektusnak, aki a korábbi szellemben nevelte tovább a gyerekeket. 1774-ben folytatta a megkezdett munkát, sőt felújításokat is kezdeményezett, kimeszeltette a falakat, átfestette az épület kapuját mindezzel kifejezve, hogy nincs fennakadás az árvaház működésében.

Mégis, küzdelmes évek voltak ezek, az épület sorsa, hogy sikerül Kőszegen tartani az árvaházat, csak 1778 nyarán vált biztossá. Szily már a helytartótanács döntését megelőzően megbízta Hefele Menyhértet egy új épület tervrajzának elkészítésével. Az első tervek elkészülésének pontos dátumát nem ismerjük, az azonban biztos, hogy 1781-ben Csáky János a helytartótanács nevében megadta az építkezéshez szükséges engedélyt.


1785-ben végül elkészült az új épület, az árvaház lakóinak azonban két évvel később, 1787-ben múlva ki kellett költözniük, ugyanis a kerületi tábla saját használatra lefoglalta a házat, az árvaházat Pozsonyba költöztették. Évekig tartó, állhatatos utánajárásnak köszönhetően a városi tanács és Szily püspök összefogásának eredményeképp a pozsonyi száműzetés 1790-ben véget ért, az árvaház az Adelffy alapítvánnyal együtt visszaköltözhetett Kőszegre. Ekkor készült el az új szabályzat, amely a "A megtérő Szent Pál" titulusú konvertita árvaházat Kelcziano-Adelffyanumnak nevezte el. Az intézmény - némi változtatással - 1948-ig fennállt. 1958 után az egykori árvaház helyén a Balogh Ádám Általános Iskola működött egészen az 1980-as évek végéig, az 1977-es tatarozáson kívül ekkor már nem történt nagy változás. Az 1993-ban a Schönauer Kft. vásárolta meg az épületet, amely jelenleg felújítás alatt áll.